Hosszúra tervezett nap, rövid pihenővel Santiagoban.
Érezhetően belekeveredtünk a nagyobb zarándoktársaságba. Akiknek teljesen más szokásaik vannak. Érthetetlen, hogy miért kell már hajnali 6-kor elindulni!! Ehhez pedig úgy 5 óra körül kelni. Persze, hogy szinte általánossá válik az ébresztő, s akarva-akaratlanul, de mindenkit szinte kényszerítenek. Így jártunk mi is, korai lett az indulás. Abban pedig nem nagyon tudok hinni, hogy a korán kelés elsődleges oka a déli zarándokmise lett volna. Könyörgök! 17 km! Alig 3 óra gyaloglás …
Na, de mindegy, 7 órakor már úton voltunk mi is. Annyira persze talán nem is baj, mivel a napi nagy tervben a végcél Negreira volt. Azaz nem akartunk Santiago-ban aludni (én már megtettem ezt idén párszor :)). A korai indulás utáni korai érkezés miatt, kihasználva a nap hátralévő részét kicsit előre akartuk tolni magunkat a Muxíába vezető úton. Igen, így persze a 17-ből mindjárt lesz úgy 38 km. Na de már mióta vagyunk úton ??!! 😉 Edzetten, a tegnapi rövid táv miatt kipihenten … 🙂
Outeiro-ban az a bájos, hogy a szállásra telepített kávéautomata után vagy 6 km-re található az első bár. Igaz, ez sem éppen a jelzések mellett. Sergude-ben a jobbos kanyar helyett egyenesen tovább kell menni az N-525-ös útig, a Bar Rosende-be. Mindenkinek csak ajánlani tudom!! Már csak azért is, mert ugye lassan törzsvendég leszek itt. Carmina pedig annyira emlékszik a zarándokokra, hogy tényleg ismerősként fogadott minket. S gyorsan neki is állt egy kedves kis ajándék előkészítésének. S lettünk utána két kis műanyag kéz gazdái. „Mano de Mocho„, azaz Mocho keze. A barátság keze. La mano de la amistad de Mocho.
A baráti kéz atyja José Sanchis Mocho, egy valenciai játékkészítő, aki műanyag kezeket adott a táborokban részt vevő gyerekeknek. 1993-ban (Szent Év) döntött úgy, hogy elindul a Szent Jakab úton, és és útközben elajándékoz néhány kezet. Mocho ügyelt arra, hogy ezeket a kis „apróságokat” azoknak az embereknek adja, akik útközben nyomot hagytak az életében. Ez a szimbolikus cselekedet annyira népszerűvé, hogy a többi zarándok elkezdte kézről kézre adni őket. A zarándokok között a kis műanyag kezek örökre megpecsételik a barátságokat. A baráti kéz egy ajándék, egy kézfogáson keresztül kell érkeznie, vagy amikor eljött az idő az elváláshoz, hogy mindenki tovább tudjon lépni. Ha kapsz egy ilyen kis műanyag kezet, biztos lehetsz benne, hogy valakinek az életét megváltoztattad a zarándoklat alatt. Úgy hírlik, hogy eddig már több, mint 800 000 kis játékkéz cserélt gazdát a zarándokok között: a valódi szeretet jeleként és a közösen eltöltött emlékezetes pillanatokért való köszönet jeleként.
De vissza az útra! 😀 Kávé, kóla, süti, indulás. Alig 2 óra múlva pedig már a katedrális előtt. Immáron nyolcadszor. Majd a neheze sem volt ezúttal annyira nehéz, az egy óra – szinte kötelező – sorban állás után már a Compostelát is kézbe vehettem. Gyors beköszönés Oscar-hoz (A Rua recordos) az ajándékboltjába, a Froiz-zal szemben, és indulás Negreira felé. Háromnegyed kettő az óra, de semmi idegeskedés a szállás miatt, mert már tegnap foglaltam helyet az Albergue Anjana-ba. Az úton semmi különös. Talán már jelzések sem kellenének, menne ez fejből is, hiszen a mostani a tizenkettedik nekirugaszkodás Fisterra felé. 😀 Szóval maradunk a rutinoknál. 8,5 km után pihenő, kései „pinchos ebéd” az Alto de Vento-ban, majd újabb – dombmászással megtűzdelt – kb. 8,5 km Ponte Maceira-ig. Sokféle időpontban jártam már errefelé, de a délután fél hat azért viszi a csúcsot! Amúgy pedig tegye fel a kezét, akit Ponte Maceira egy kicsit sem varázsolta el!!!
Innen pedig már csak fél órányi járóföld Negreira. Ráadásul az Anjana mindjárt a település elején van. Rendkívül barátságos fogadtatás, kitűnő hely. A kajavadászat után pedig komplett konyhafelszerelést kaptunk Sara-tól, a hospitalerától a vacsoránkhoz. Cserébe gyorsan le is foglaltam a szállást a visszafele útra.
Szóval 4 nap múlva ugyanitt!! (Azt a részt, hogy majd Fisterra-ból indulok, azért nem nagyon akarták hinni … 🙁 )
