Kicsit határozatlanul indult a nap. Egy korai indulás volt tervezve, hiszen mégiscsak majd 66 km várt rám, de nehéz volt eldönteni, hogyan is alakuljon a következő két nap. A biztos pont az volt, hogy én ma Negreirába, holnapután pedig Santiagóba, és ott ismét találkozás.
Nos, rövid kikötői búcsúzkodást követően, fél 8-kor vágtam neki az útnak. A furcsa érzések a Langosteira után kezdődtek. Mert azért mégiscsak visszafelé halad az ember. Maga az út teljesen ismerős volt, szinte minden kanyart láttam, vártam előre. Hiába, furcsa dolgokra képes az ember agya, automatában fordítja visszafelé az utat. Viszont teljesen máshol izzad és liheg az ember! 😀
Ceé-ben tartottam rövid pihenőt és tankolást (egy dobozos kóla és egy cukros croisson), mielőtt nekiindulnék a dombnak. Amit persze lefelé is lehet érezni, az most egy jó emelkedő. 5 km-en 300 méternyi szintemelkedés. Munkás! Izzasztóan munkás. Főleg 50 perc alatt. Mert ennyi idő alatt sikerült feljutni! 😀 Jó is volt a tetőn kicsit megpihenni, és elbúcsúzni Ceé látványától. Ekkor jártam negyed 11-nél.
Innentől aztán minden könnyedén ment, hiszen Hospitalig szinte végig lejt az út. A déli harangszó már ott talált volna, ha lett volna harangszó. De a dél az stimmelt!! Visszafelé viszont nem tartottam a tradíciót, így kimaradt a Cola Cao. Viszon- nagy meglepetésre – most nyitva volt Hospital alatt a zarándok információs központ. Megörökítendő az utókor számára az eseményt, pecsételtettem is a credenciálba egyet. Menetrend szerint, 50 perc alatt leértem Olveiroába, és ittam/ettem/pihentem mintegy fél órát az „As Pias”-ban. Tényleg jó dolog, ha felismerik az embert! Mert most is így történt. Ennek köszönhetőnek gondolom, hogy a kóla mellé tripla adag pinchost kaptam, amikor elárultam, hogy most Fisterrából jövök, és Negreirába tartok. Pedig ez nem is olyan nagy dobás a korábbi egy napos Santiago-Fisterra vagy Santiago-Muxía vállalkozásokhoz képest??!! 😉
Na erre gondoltam én is, amikor fél kettőkör nekivágtam a maradék majd 34 km-nek. Mi ez a 89-hez képest? Ha kicsit összeszedem magam, akkor 6 óra alatt meg is van. Ezen a gondolaton aztán nem sokat változtattam. Elég volt egyszerűen csak haladni, menni előre.
Az azért tényleg furcsa volt, hogy folyamatosan jöttek velem szembe. Ez a folyamatosság azért azt jelentette, hogy még este fél hétkor is találkoztam szembe jövő zarándokkal!! Vajh honnan és mikor indulhatott, hova is tarthatott???
Ezen túlmenően azért elég jól sikerült magamat robot-üzemmódba átkapcsolni, nem nagyon foglalkozni egyéb gondolatokkal. Aminek a végeredménye az lett, hogy fél 8-kor már a vacsorámra valót kezdtem el összeszedni Negreirában a Gadisban. Sikerült rendesen feltankolnom. 😀 10 perc múlva az Anjana-ban Sara először elhűlt azon, hogy ideértem, majd gyorsan hozott egy pohár sört és pár harapnivalót. Meg hogy üljek le, mert ez hihetetlen!!! (A GPS éppenséggel 66,4 km-t mutatott, illetve 1500 m szintemelkedést.)
S onnantól kezdve én lettem a mutogatott zarándok … 😀 Ő ma Fisterrából indult … Ő az, aki 66 km-t gyalogolt … És egyéb hasonló bemutatások, szájról szájra terjedve. Ehhez pedig a csúcs, hogy az ágyam egy mindentől leválasztható négyágyas szobában volt, amelyhez külön fürdőszoba tartozott. Tényleg kényeztetés magas fokon!!! Ezúton is köszönöm, Sara!!! Valamint köszönet az időjárásfelelősnek is! 17-fokban, felhős időben abszolúte könnyű dolog gyalogolni!
A nap végére aztán magamnak is köszönetet mondtam, és ajándékként elfogadtam magamtól egy Hierbast.
Valahogy így telt az idei caminóm leghosszabb napja …
