Klasszikus keretes szerkezetű nap. Zuhogott az elején, zuhogott a végén. Közben pedig vagy esett, vagy sütött a nap. Mindezt úgy 56,7 km-en, 1600 m szintkülönbséggel előadva. Vegyes érzésekkel.
Mert milyen jó érzésekkel lehet indulni, ha esik az eső? Igen, elszántan jó érzésekkel. Szóval esett egy kiadósat, majd szünetelt egy kevésbé kiadósat, és megint nekiállt … A végeredmény persze a felszálló pára, a magas páratartalom. Így haladtunk előre Johannal, akit Monforte után pár kilométerrel értem utol. Úgy tűnik hasonló szakaszolással, csak éppen más szálláshelyeket választva haladunk.
Lassanként kezdett megszűnni az eső, és már kék eget is lehetett látni. Így értünk el egy kis esőbeállóhoz, ami mellett állt egy kilométerkő is. Erre pedig ráírták, hogy 100 km. Szóval innen számol Santiagóig a 100 km!
S innen kezdődött az útnak a legszebb, majd a legfárasztóbb szakasza. Irány a Miño! Lefelé. 1,5 km-en vagy 200 m-t szerpentinezve. A folyóra és a szőlőültetvényekre csodás panorámával. Majd a nap meglepetése. Május 4-én ropogós piros, érett cseresznye!!! Megköszöntem a gazdának, és nem bírtam kihagyni. Ezek után lehet csodálkozni, hogy ebben a folyóvölgyben jól érzi magát a szőlő is! 😀
Majd a hídon át, utána pedig a fekete leves. Indulás felfelé. A lejtő hasonló, mint a túloldalon, csak éppen nincs szerpentin, durván neki a domboldalnak. Naaa, itt aztán kipukkadtam. Johann szépen folyamatosan húzta fel magát az oldalban, én pedig 20-30 méterenként megálltam, hogy valami levegőhöz jussak. Igaz, állítottam magamnak, hogy csakis a táj miatt … 😉 Hogy jól megnézhessem magamnak. Röviden: kegyetlen nagyot szenvedtem, de aztán csak feltornáztam magamat. Hogy mennyire lassultam le? Több, mint egy óra kellett ahhoz, hogy a német zarándoktársamat utol tudjam érni. Pedig a lapos részeken tényleg igyekeztem.
A Miño-völgy „csodája” után az eső is vissza-visszatért. Így aztán jól megfontoltam, hogy a Monte do Faro-n hogyan is vágok keresztül. Mivel a hegy felett voltak az esőfelhők, maradtam inkább az aszfaltúton, mert ott még azért esőben is jobban lehet haladni. Jó taktika volt, sikeres taktika volt, mert sikerült szárazon a hegy túlsó oldalára kerülni. Ahol aztán ott termettek a kihelyezésre váró új kilométerkövek.
A szárazság kitartott egészen Rodeiro-ig. Már csak vacsora után kezdett el ismét esni, de ekkor már ez kit izgatott annyira. Főleg a majdnem 57 km után …
