A nap feladványa: átjutni rajta. Közben persze felérni a Camino Invierno legmagasabb pontjára. Ami nem olyan vészesen magasan van, 1125 m magasban.
Furmányos azért a megoldás. Menj fel jó magasra! Majd ha fent vagy, akkor menj végig a hegy oldalában, szinte majdnem a gerincén. S ha már leereszkedtél 870 m-re, akkor a hágón átkelve már túl is jutottál a hegyen…
Aztán már csak pár km aszfalt, s meg is érkeztél a szállásra! 🙂
S mindezt úgy, hogy rengeteg az aszfalt, s útközben túl sok beszerzés forrás nincs. Az időjárásbékák pedig továbbra is a 12 és 15 közötti lehetséges esőket ajánlják…
Mi tagadás, kellett figyelni a felhőket és a szelet. Mikor kell kicsit jobba sietni, s mikor kell inkább lassítani… Végül szerencsésen lavíroztunk. Volt esőnek nyoma előttünk, kaptunk pár cseppet felülről, de semmi ázás!! :):)
Útközben pedig be kellett térni az egyetlen bárba. A nagy szám inkább az volt, hogy ez az egyetlen bár nyitva is volt! S még egy zarándok is betévedt utánunk… Sokat nem tudunk róla, csak annyit, hogy a végén elért Rodeiro-ba, ugyanis ugyanott szállt meg, ahol mi, csak éppen külön szobát vett ki.
Az albergue jellegű szálláson pedig van még három másik zarándok is.
A nap embere viszont az a traktoros, aki leállította a traktorát, és élénken érdeklődött, kik vagyunk, honnan jövünk, hogyan tetszik az út stb. Valami teljesen idegen dolog, a francia úttal szemben. A helyiek látják a zarándokot, és beszélgetni akarnak vele! Az ajándékba adott karszalagtól pedig szinte teljesen meghatódott.
