Kezdődött azzal, hogy reggel fél hétkor még szorgalmasan esett az eső. Valahogy azonnal bele is törődtem, hogy ebből nem nagyon lesz fél nyolcas indulás. Nem is lett. Pedig az eső fél 8-ra elállt. 🙂
Mivel nem nagyon kapkodtam a pakolással, így mire végeztem, addigra Stefan is végzett a reggelivel (ebből én kimaradtam, mert ugye ki akartam maradni). Végül együtt indultunk el. Neki már csak Freiburgig tartott a nap, dekem pedig Freiburg a napi félutat jelentette.
Indulás előtt, de csakis azért, hogy csökkentsem a zsákom súlyát, adtam Stefannak egy Camino Klubos felvarrót… Mert hogy ő az első jakabos zarándok, akivel az utam során találkoztam (igen, ebbe a sorba a częstochowai zarándokokat (!/?) nem számítom bele). Szóval lett meglepetés, elérzékenyülés …
Ennek aztán több tanúbizonysága is lett útközben. Mert vagy hárman is leszólítottak minket, hogy akkor mi most zarándokok, és Szent Jakab-út, és akkor honnan és hová… Stefan pedig mindenkinek örömmel válaszolta, hogy igen, de ő a háza kapujától most csak Freiburgig, de én egészen Santiagoig, és ő az első zarándok, akivel az elmúlt 1800 km-en találkoztam… 🙂 Ilyenkor a másik oldalról némi hallgatás következett, de aztán mindenki nagyon jó utat kívánt.
Aztán Freiburg előtt pár kilométerrel, Denzlingenben megtaláltuk az evangelikus Szent Jakab-templomot. Mint később megtudtuk, 43 éve épült. Nem kifejezetten az a barokkos berendezés, de erről majd lesz pár kép is. Én kerestem a bejáratot, amikor egy hölgy megszólított, hogy zarándok-e, meg Jakab-út-e? Hevesen igeneltem, és kérdeztem, hogy zarándokpecsétet hol is lehet kapni. Megnyugtatott, hogy a templomban, s gyorsan ki is nyitotta a kulcsra zárt ajtót. Mint kiderült, Victoria a hitközségi referens, s azonnal kisebb vendéglátást rendezett a templomban. Nem is emlékszem rá, hogy ittam-e egyáltalában valaha is almalevet templomban… 🙂
