Idő kellett, míg össze tudtam magam szedni, hogy el lehessen indulni a zarándokirodába. Ahol persze minden megváltozott. Sorszámot kell kérni, s annak alapján hívják az embert. Nincs a folyosón sorállás, igaz, túl sok tájékoztatás sincs, se sorszámkérésről, se annak helyéről, módjáról. Ez olyan spanyolos lazasággal megy. Ha kérdezel, akkor mondják, de hogy kérdezned kell, azt nem tudod. Meg azt sem, hogy kit is … Sorszám mellé mondanak várható várakozási időt is. Na, ez is amolyan spanyolos… Az 51 percből 70 lett … 🙂 😀
Utána pedig némi fennakadás a napi rutinban. Mármint a pult túloldalán ülő hölgy napi rutinjában… 🙂 Először volt egy kis alig észlelhető meghökkenés a varsói indulással kapcsolatosan. Aztán keresgélés a 6 credencial között, hogy melyik is az indulási … majd mélynek tűnő böngészés, hogyan is van a helyzet a dátumokkal. Miután igennel válaszoltam a távolság igazolási igényre vonatkozó kérdésre, akkor már kezdődtek a komolyabb(?) dolgok.
Be kellett vallanom a távolságot. Elsőre nem sikerült rögzíteni, de még kétszer átvettük a 4231 km-t. Aztán továbbra is kitartottam amellett, hogy ezt végig gyalogoltam… 🙂 A következő keresztkérdésre viszont sikerült egy nem kevésbé összetett választ adni. Melyik úton jöttem??? Pontosítás után korlátozódtunk csak spanyol viszonylatra. Viszont a Francia út Leónig, majd a Camino Olvidado, és kicsit vissza, utána Camino Invierno szinte már megoldhatatlan feladatnak tűnt.
Időkérés! Meg kell kérdeznie, hogy ezt így rá szabad-e írnia … Végül azzal válasszal tért vissza, hogy rá szabad írni… Mit mondjak? Rendkívül megkönnyebbültem! A 4200 km-ből 900 km-ről beszélgetünk … A maradék útvonalak fel se merültek!!! 🙂
Ezután következett a pecsételés özön. Mind a 6, kiterített credencial zárása, elől és hátul külön pecsételve. Talán ekkor kezdett el általánosan derengeni, hogy ez a távolság tényleg nem is olyan kicsi. Ekkor már némi, a szomszéd pultos hölggyel folytatott párbeszéddel kiegészítve. Pecsételés után a két dokumentum kitöltése, s mielőtt leléptem volna, akkor mind a két hölgynek átadtam egy-egy karszalagot, hogy ez volt az én utam.
Ettől a pillanattól kezdve viszont teljes volt a hatás, szinte majdnem könnyeztek. Gondolom a meglepetéstől. Aztán az irodából kifelé még csak annyit lehetett látni, hogy újabb zarándok nem nagyon van a két pultnál, viszont még mindig a karszalagok vannak körbe-körbe forgatva.
Karszalagról jut még eszembe … Az Obradoiron megérkezéskor egy kisebb cserkészcsapat állomásozott. Majd egyszer csak szétrebbentek a gyerekek, s hozzám is jött egy kislány a kötelező(?) kérdésekkel. Hova valósiak vagyunk? Honnan indultunk? Az mennyi kilométer? Kérdések, válaszok, majd kislány el…
Pár perc múlva kislány vissza, de már a vezetőjükkel … Kérdések ismételten… Válaszok ismételten. Srác kicsit ledöbben, majd megnyugszik. A kislány valót állított neki a 4200 km-rel. 🙂 Mert verseny lett hirdetve, ki talál rá a legnagyobb távolságra …. 🙂 Jutalmul, hogy ilyen szépen megtaláltak, osztottam én is … karszalagot! 🙂
Mindezek után már csak az volt meghökkentő, hogyan néz ki a katedrális belül, s mekkora sor áll a Jakab-öleléshez.
