Castrojeríz utáni emelkedő tetején hátizsák, hosszú-hosszú nemzeti színű szalaggal. Mellette egy nálamnál nem(?) idősebbnek tűnő hölgy.
Jó fej vagyok, segítek, vagyis akarok .. De nem kell segíteni felvenni a zsákot, mert a mondása szerint már nagyon megy neki.
Beszélgetés kezdemény … Mert nem akarok aszociálisnak látszani … Nehézkes a dolog … A „sokadszorra vagyok a Caminón, de mindig más szakaszokat jártam be” közlésre kérdés: „akkor még nem is mentem végig az egész úton?”… (Zárójeles kérdés lenne, de fogalmam sincs, mit is jelent az egész út…)
Tájékozatlanságom mellett bátran megnyugtatom, hogy azért mégiscsak igen … Majd következő kérdés … Miért ennyiszer? Az „itt jól érzem magam” válaszra újabb kérdés, teljesen pozitív lendülettel. .. „Otthon nem?” Meglepetést okozhattam a válasszal, hogy „otthon nem mindig annyira” …
De nem volt akkora a meglepetés, hogy ne tudjam meg azonnal, hogy ez csak teljesen tőlem függ, mert én döntöm el, hogy mit engedek be magamhoz, és mit nem… Így mindig jól érezhetem magam, mert amúgy ez az út is erről szól….
